Az huszonkettesnek csapdájárul

Mindenkinek ismerős Heller méltán világhírűvé vált regényének címe. És mindenkinek ismerős az a szituáció is amelynek szinonímájává vált. Na ebbe a csapdába sétált bele a magyar politikai elit, mikor szolgálatába fogadta Őt. Na nem most, még évekkel ezelőtt.

Egy szürke és ködös őszi napon - vagy téli volt tán? hogy tompul az emlékezet - a meglőző időszak kemény és embert próbáló feladatai, politikai csatározásaiba belefáradt honatyák nem figyeltek eléggé a lábuk elé, és ... beleléptek no, mit szépítsük. Aztán benne is maradtak. Először észre sem vették, hogy akaratukon kívül fogollyá lettek. Még jól is jött néhanapján mert volt mire fogni a botlatozó mindennapokat. Ok és magyarázat vált belőle egyszerre. Majd szép lassan céllá érett. Hivatkozási alappá, mégkésőbb kormányprogrammá nőtte ki magát, s végül eljutott minden hibák és tévedések menyországába: választási programba foglalták. És ez lett a végzete. Ahogy a mondás is tartja: minél magasabbra jutsz, annál nagyobbat puffansz ha leesel. És Ő elbízta magát...

Pedig jól csinálta. Először csak csendben figyelt. Tanult. Szerény volt és megbízható. Nem kért csak adott, nem kérdezett csak tette a dolgát. Nem méltatlankodott, nem követelőzött. Tisztelettudó volt és alázatos. Behízelgő és simulékony modorával sokakat elbűvölt, s bizalmukba fogadták az új munkatársat. Egyre több mindent bíztak rá, mert tudása és hatékonysága folytán lassacskán nélkülözhetetlenné vált. Univerzalitása lenyűgözte a legpallérozottabb elméket is. Egy igazi polihisztor! - súgták a háta mögött, s már a legmagasabb körökben is elismerően csettintettek, ha egy füstös dolgozószoba félhomályos sarkában dolgos napokat követő dolgos éjszakák során e késői órán felszolgált kávé mellet folyó csendes és meghitt diskurzusok közben a neve szóba került. De Ő csak szerényen mosolygott a sokat látottak és hallottak mosolyával, mint azok a ráncos arcú öreg matrózok, akik a megcsalt kadétok összetört szívét bölcsen rummal orvosolták a világ valamelyik távoli kikötőjében.

Népszerűsége az egeket ostromolta. Bármit megtehett amit csak akart. Sztár volt - akármit is jelentsen ez a szó. Ragyogó csillag haszonlesők és szerencsétlenek egén. Hivószó. Maga az igézet. Ima milliók száján.

De ami egyszer elkezdődött, az véget is ér. A gyorsan és hevenyészve összetákolt dicsőség inogni kezdett. Mohóságában megfeledkezett a jövőről. Attól a jövőtől amely egyszer úgyis eljön. Eljön gazdagnak, szegénynek, férfinek és nőnek, még neki is. Ijedten nézett szét maga körül. Az addig tolongó és éljenző tömeg először csak lézengő sokasággá, majd egy napon dühöngő csőcselékké változott. Valami összetört benne. Ijedten szaladt egyik baráttól másikig, de mindenhonnan elutasítást kapott. A sikerüket és a népszerűségüket köszönhették neki, s most mégis páriaként bujkált sötét kapuk alatt. Néhány híve elszántan kűzdött érte, de mikor színvallásra kényszerítették őket, háromszor is megtagadták mint Péter apostol Jézust. Mit háromszor: harmincháromszor! Ahányszor csak kellett. Még a mobilomból is kitöröltem a számát!!! - harsogta a legnagyobb ex-barát.

A vég kezdete,vagy csak a kezdet vége volt mindez? Ő maga persona non grata lett, de elvei továbbra is élnek és virulnak. Titkos szobákban, pókhálós pincékben, parlamenti dolgozószobákban egyaránt akadnak még hódolói, akik titkos szeánszokon idézik meg Őt. Még ma is úgy él bennünk a vele való találkozás élménye, mint átborozott éjszaka után torkunkból feltoluló rosszízű, savas váladék. S keserűt köpünk, ha EGYETLEN1 alkalommal is ki kell ejtenünk a szánkon a nevét:

hazugság...

ModEráljam magam?

A Konzervativizmus blogon kialakult moderációs változások nyomán kialakult helyzet kapcsán vetődött fel bennem a gondolat:

Vajon a konzervatív (ebben az esetben a nem-vagyunk-egyenlőek és a tekintélytisztelet vonatkozásában) attitűd miként valósítható meg egy olyan pluralista és a társas interakció által determinált közegben, mint az internet?

Egy adott téma minél széleskörűbben való körbejárására az ad lehetőséget, ha a kérdésről minél több ember nyilváníthat véleményt, így adva lehetőséget egy olyan árnyalt kép kialakulásához, amely biztosíthatja a széles látókört, ezáltal a mások véleményének megismerésén keresztül a tézisek és antitézisek alapján a megfelelő szubjektív szintézis kialakításához. Ráadásul az ilyen virtuális közösségeknek éppen az a lényege, hogy teret biztosítson a szabad véleménnyilvánításnak, az érvek ütköztetésének és megvitatásának. Ettől más (jobb-rosszabb, nos ez nézőpont kérdése) mint egy bármilyen offline kiadvány, mely - bár alkalmasint minőségében meghaladhatja az online közösségek "szakmaiságát" - teljes mértékben kizárja az interakciót. Ez a nyitottság azonban teret adhat azon megnyilvánulásoknak is, melyek egyrészt szélsőséges hangnemük miatt, másrészt a témához még érintőlegesen sem kapcsolódó (offtopic) témájuk miatt sok esetben parttalan parázs viták terepévé változtathatják az egyébként kultúrált vitát, s ezek sokszor a személyeskedésektől sem mentesek.

Adott tehát az a helyzet, hogy egy teljesen "liberális" közegben (szabad interakció) kellene valamiféle konzervatív (tekintélyelvű) diskurzust létrehozni. Nos, elég kemény dió. Az inkriminált blogon ez úgy tűnik - legalábbis egyelőre és legnagyobb sajnálatomra - nem is sikerül. Be kell látni, hogy az attitűd adta korlátok bizony korlátozzák a technika biztosította feltételeket, vagy ha nem így oldódik meg a probléma, akkor a szellemiség sérül, s mint ilyen teszi majd hiteltelenné a szerkesztőség szándékát.

Határozott véleményem, hogy bár a vélemény szabad, egy ilyen szellemi műhely akkor sem engedheti be a falovat a kapui mögé. Plurálisnak lenni nem egyenlő a teljes nyitottsággal. Nyitottnak lenne nem egyenlő a becsmérlő vélemények közlésének lehetővétételével. Erre létezik rengeteg hely az interneten, ahol minden kultúrális rassz kiengedheti a gőzt egy-egy stilárisan cifrábbra faragott hozzászólással. Ha meg akarják őrizni a komolyságukat, és a még egyelőre úgy tűnik szellemileg nyitott és építő vitákra kész látogatóikat, akkor EGYETLEN1 választható lehetőségként a moderáció kiterjesztése irányába kell hathatós lépéseket tenniük.

Ha be szeretnék térni egy kocsmába, sosem az árakat nézem, hanem a vendégkört vizsgálom meg alaposabban, és az ebből levont következtetéseim alapján döntök arról, hogy bemenjek-e, vagy sem. Ezt kellene szem előtt tartaniuk.

A szituációhoz igazítva a régi közmondást: Blogot kommentjéről...

Kult-túra

A Reakció-blogon és a Konzervatóriumban élénk vita bontakozott ki arról, vajon létezik-e olyan, hogy konzervatív kultúra? A vélemények erôsen megoszlanak. Egyet azonban mindkét válasz mellet elkötelezettek elfelejtenek (vagy nem tudnak): a kérdésben szereplô két fogalmat - úgymint a konzervatív és a kultúra fogalmát - definiálni. Sokan ódzkodnak is ezektôl, mert minden definíció szegregál. Ha meghatározok valamit, akkor másvalamit kizárok, ami egyrészt sértôdésre adhat okot, másrészt egy olyan állapotot rögzít, amely a világ ilyen sebbességû változása mellet bizonyosan rapid módon elveszíti az érvényét. Ráadásul a konzervatív (konzervativizmus) mint politikán túli fogalom definiálása bizony elég nehéz. Kanonizált változata máig nem létezik, vélhetôen ezért is olyan homogén az ilyen beállítottságú emberek, de legfôképpen nézeteik köre. A kultúra definiálása is bizony komoly akadályokba ütközik, hiszen vajon a mit is tekinthetünk annak?

Mit is értünk kultúra alatt?

Helytálló-e ma Herder tézise, mely szerint: "a kultúra a múltból örökölt, s a jelenben használt és módosított teljesítmények, a tárgyiasult formában, társadalmilag átadott képességek és tapasztalatok összessége."? Vagy tekinthetjük-e még ma is igaznak az eredeti - Cicerótól származó jelentéstartalmat:" valamit gondozni, ápolni, megművelni (különösen a földművelés értelmében), vagy lakni, díszíteni vagy felékesíteni, imádni, tisztelni"? Vajon a kultúra állapot-e, vagy esetleg egy folyamat? Egy intuíció és képességek által létrehozott esztétikai élmény, vagy maga a percepció? Értéket jelent vagy értéket képvisel? Személyes vagy internacionális? Állandó vagy folyamatosan változó? Része-e a természet vagy sem? Örököljük vagy tanuljuk? Egyáltalán: birtokolható-e a kultúra?

Megannyi kérdés, de válaszolni szinte lehetetlen. A folyamatosan változó jelentéstartalom, a fogalom filozófiai, esztétikai, szemantikai mi több szociológiai vizsgálatából eredô értelmezési különbségek nem teszik lehetôvé a kultúra fogalmának kanonizálható definícióját.

Más választásunk nem lévén célszerû alkotóelemeire szedni, és úgy vizsgálni. Akár idôrendben vagy térben, folyamatában vagy hatásmechanizmusában vizsgálva juthatunk (rész)eredményre, de kötve hiszem, hogy volna EGYETLEN1 ember is, aki képes kirakni a teljes képet.

A fentiek alapján az eredeti kérdés, - hogy létezik-e konzervatív kultúra - értelmét veszti. Vitatkozni lehet róla, csak kevés eredménnyel kecsegtet. Viszont az is igaz, hogy rendkívül szórakoztató... :)

Gyanúsított elvtársak

Idézet a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés szocialista frakciójának közleményébôl: "A Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés MSZP-frakciója nem vállal semmilyen közösséget Zuschlag János és Katus Ferenc gyanúsítottakkal."

Így múlik el a világ dicsősége. Amíg nem bukott le, addig jóelvtárs volt. Mikor lebukott, már csak "gyanúsított". Mélyen elítélem amit tettek, de sajnálom is ôket. Egy erkölcsileg nulla politikai konglomerátum őket löki bûnbaknak a plebs elé. Crucify him! Crucify him! - skandálja a tömeg, és Poncius Pilatus mossa kezeit.

Micsoda világ!

És akkor benyaltam az Inkákat...

Leányom unszolásának engedve (ha valakinek van egy elragadóan intelligens és a korához igazodóan erőszakosan-állhatatos már-majdnem-tini gyermeke, az tudja miről beszélek) a délután egy részét múzeumlátogatással töltöttük. Többek között ellátogattunk a Szépművészeti Múzeum oly sokat reklámozott "...és akkor megérkeztek az Inkák" című kiállítására. Az első meglepi a pénztárnál ért, mikoris közölték velem, hogy 2 felnőtt + 2 kiskorú, az annyi mint 6 lepedő! Hoppá! Na mindegy, egyszer élünk alapon befizettem a kért összeget, és nekiindultunk a kiállításnak.

Itt tenném hozzá, hogy az épület, na az valami gyönyörű! Lélegzetvisszafojtva sétáltunk a kiállításnak helyet adó hátsó traktus felé, mikor kislányom megkérdezte: ez mi, papa? Fogadócsarnok, válaszoltam tudálékosan, mint aki tudja miről beszél. Nagyon szép - válaszolta, felnézett a menyezeti freskókra, és karjait széttárva pörögni kezdett, mint száz évvel ezelőtt az itt megrendezett bálokon sárgás gázlámpafénynél a megilletődötten kipirult arcú elsőbálozók. Csak pörgött és mosolygott, talán ő is megérzett valamit abból a falakból sugárzó érzésből, mit évszázadok óta gyűjtött magába a holt anyag, hogy az idők végtelen-végéig sugározza majdan szét azokba a lelkekbe, melyek vele egy hullámhosszon rezonálnak.

A pillanat romantikáját a jelen sürgető kényszere roppantotta ketté, ti. nemsokára bezár a kiállítás. A már jól ismert zsilipen belépve jó esetben az ember egy másik világban találja magát. Ez a varázs azonban most elmaradt. Talán csak a felfokozott várakozás eredményezte csalódás lett úrrá rajtam: többet vártam egy egyszerű kiállításnál. Csalódottságom a megtekintett vitrinek számának gyarapodásával egyre nőtt. Egyre inkább az az érzés hatalmasodott el rajtam, hogy ez szerencsétlen sorsú, ám zseniális nép semmi mást nem tett életében, mint cserépedényeket gyártott. Aztán a kiállítás végére érve ez az érzés fájó konklúzióvá érett bennem: tényleg csak cserépedényeket gyártottak!

Szerencsés ember vagyok abból a szempontból, hogy családunk ismeretségi körében van olyan ember, aki éveket töltött ezen a tájon, és édesapám is azon szerencsés kevesek közé tartozott, akik az inkák múltjának jelenben is látható emlékeit élőben láthatták, így volt (van) némi ismeretem erről a kultúráról. Csodálatos építészetéről és véres vallási rítusairól, ételeik különleges ízéről és ruháik melegéről, zenéjük varázsáról és művészetük egyediségéről. Ez a kiállítás - illetve annak nevezett valami - ebből szinte semmit sem mutatott meg! Amit megmutatott, azt pedig nem magyarázta el. Nem helyezett semmit kontextusba, nem törődött az életük, művészetük, vallásuk, tudományuk! bemutatásával, kizárólag egy vezérfonal volt: az időrend. ie. 12 századból egy kis köcsög, a 16. századból meg egy nagy köcsög.

Siralmas volt. Aki igen jól ismeri azt a kultúrát, annak jelenthetett valamit a szakrális és használati tárgyak ilyetén módon való bemutatása, de a cél bevallottan nem ez volt, (Különben minek helyeztek volna ki tapogatható tárgyakat.) és nem is ekként harangozták be. Hát én meg jól benyaltam...

Azokról a - bosszantó, és a fentiek miatt igencsak idegesítő - apróságokról nem is beszélve, hogy a tapogatható tárgyak mintegy játszótéri hinta képzetét keltették (ti., hogy a gyerek is ellegyen valamivel, amíg a szülők nézelődnek), mert semmiféle addicionális információ nem állt hozzájuk kapcsolódóan rendelkezésre. Magyarul nem tudtad mit fogsz meg, de legalább megfoghatod. Braille írással is csak ezen tárgyaknál volt fellelhető információ, tehát a vakoknak és gyengénlátóknak mindössze vagy 10 darab másolat jutott. A videosarokban egy a Spektrum televízióban már többször levetített ismeretterjesztő film volt látható (gondolom éppen kéznél volt), és 17 óra 20 perctől kezdődően - hogy nehogy a hülye látogató elfelejtse - 2 percenkét bemondták 3 nyelven, hogy a kiállítás mindjárt bezár. (Ami egyébként 18 órakor zárna, ugye...)

Hát most akkor jól kibosszankodtam magam. Végezetül azt ajánlom, hogy ha EGYETLEN1 módja és lehetősége van - és még nem esett ugyanúgy csapdába, ahogyan én tettem - MÉG VÉLETLENÜL SE MENJEN EL, ÉS MÉG VÉLETLENÜL SE NÉZZE MEG A KIÁLLÍTÁST! Vigye el kedvesét vagy családját egy jófajta cukrászdába, vegyen minden szerettének egy-egy süteményt, és a lelket is tápláló édes ízek bűvöletében élvezze a boldogság és feltöltődés minden pillanatát. Az inkákra pedig gondja se legyen: kihaltak rég...

én

Állítólag belôlem is csak EGYETLEN1 van. Elhiszem, mert még nem találkoztam önmagammal...

Elnök vagy király?

Teszi fel a kérdést a NOL honlapján Debreczeni József. A cikk természetesen Sólyom Lászlóról szól. Ha valaki esetleg elgondolkodna azon, hogy az írás (sic!) milyen előjellel készült, nos az találgasson egy picit...

...

Ennyi gondolkodási idő épp elég is volt azt hiszem.

Mindenki aranytollú Jóskája az utóbbi idôben kezdi nagyon elvetni a sulykot. Az, hogy a jobboldalról a hatalommal együtt átszivárgott a baloldalra, nos gyomor kérdése, de elegendő Daedalonnal elviselhetô. Azóta - no meg lássuk be addig is - írt sületlenségeket, ezen már meg sem lepődünk. Az arrogancia, a belsô tartalom nélküli fennhéjazás, a kioktató hangnem mindig is féltve őrzött sajátja volt. Üt-vág mindent és mindenki, akit éppenhogy elébe vetett a sors. Két miniszterelnökről is írt könyvet, gondolta hát ideje magasabbra hágni a grádicson, s tolla hegyére bökte a Magyar Köztársaság Elnökét.

Eltekintve olyan alapvető hibáktól - amelyektől hemzseg az írás, olyannyira, hogy olybá is vélhetnénk, hibagyűjtemény mellyel szemben állunk - mint például "Az államfő - ceremoniális és formális értelemben - a kormánypolitika "végrehajtója" is: az állam első közhivatalnoka", (mert ugyebár, ha az államfő az első számú közhivatalnok, akkor neki csak alárendeltjei vannak. Ceremoniális és formális értelemben is.) vagy ""Figyeljük csak, hogyan csúszott át a parlamenti évadnyitón az árnyalt fogalmazás egyoldalú kizárólagosságba: "Magától értetődik, hogy egy politikai párt... a magasabb szempontokat, az alkotmányos és erkölcsi értékeket pártpolitikai érdekeivel együtt, azoktól... elválaszthatatlanul képviseli. A legjobb célért sem cselekedhet másként, mint a pártpolitikai szféra törvényei szerint, lépései politikai hasznát és kárát mérlegelve. A pártok működésének, számításaiknak és eszközeiknek ez a világa azonban a köztársasági elnöktől idegen... Ezért politikai pártok indíttatására, még kevésbé felszólítására, sosem szólaltam meg, sosem cselekedtem, és nem is fogok." E szembenállás néhol persze indokolt: ott, ahová illetéktelenül hatoltak be a pártok, s szereztek jogosítványokat."" (Tehát, ha jól értelmezem, akkor Debreczeni elvtárs majd megmondja nekünk jól, hogy mik azok a területek, ahol az államelnök ellenállhat az aktuálpolitikának, és mik azon a lényegi pontok, ahol volna kedves a elnökúr úgy viselkedni végre, ahogy én akarom, REMBEVAN???!!!) Hagyjuk is.

Ráadásul stilisztikailag se egy nagy vaszisztlósz, tán ennél többet is tud derék tollnokunk. De térjünk a lényegre: ez a címeres olyan stílusban ír a Magyar Köztársaság Elnökéről, hogy attól kinyílik a bicska minden jóérzésű embernek a zsebében. Én magam nemigen kedveltem Göncz Árpádot (mondjuk mindjárt azért nem, mert erősen benne volt a keze abban a paktumban, amely a nép kezéből a kormányfő kinevezésének jogát a parlamentébe apportálta) de tiszteletlenül soha meg nem nyilatkoztam róla. Dolgozószobám poros sarkai tudnának nyomdafestéket nem tűrő szavakról mesélni vele kapcsolatban, de dühömet a mai napig a magányos pillanataimnak tartogatom.

Erre jön ez a paprikajancsi, ez az álértelmiségi köpönyegforgató, és klaviatúrára veti az alábbi sorokat: "A Házban amúgy az elnökkel együtt megjelentek a köztársaság legfőbb közjogi méltóságai. Az Alkotmánybíróság elnöke, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, a legfőbb ügyész és az országgyűlési biztosok. Csak az államfőre voltak kíváncsiak: a miniszterelnöki beszédre s a rá felelő parlamenti fölszólalásokra nem. Sólyom Lászlót követve fölálltak, és kivonultak ők is (akarva-akaratlanul szintén megkönnyítve a fideszes bojkott folytatását). A köztársaság - elnök által jelölt, ám parlament által választott - főtisztviselői. Úgy húztak ki a Házból az elnök után, mint valami királyi udvar. A főbíró, a hoppmester, a kamarás...") Egy dolgot mondjuk szerényen elfelejtett: hogy az udvari bolond azért bentmaradt a teremben! :)

Felesleges karakterszaporításra, hasznavehetetlen gondolatcsírák és indulatok bitekre vetésére itt vagyok mindjárt például én. Ennek nem kellene hivatalos fórumokon teret biztosítani, de főleg nem fizetni érte! EGYETLEN1 ember sincs e honban, kinek szemt szúrnának ezek a pofátlanságok??? Kár, hogy a magyar sajtó ilyen mélyre süllyedt.

Látott pedig ennél szebb napokat is, és én rendíthetetlenül hiszek a felvirágzásában.

Debreczeni Józsefnek pedig innen üzenem: mifelénk bottal verik el a háztól azt a kutyát, melyik a kenyéradó gazda kezébe harap!